Julie Rose elhagyatott kastélya

Julie Rose kastélya kívülről úgy néz ki mintha elhagyatott lenne, ám belül a legnagyobb pompa várja a látogatókat. Hosszú zegzugos folyósóin könnyű eltévedni. A vendégeket több száz szoba várja.



A vörös szalon a vendégek fogadására szolgál.



Julie hálószobája.

André szinte remegett a jóleső izgatottságtól, mikor az elhagyatott kastély elhanyagolt udvarán sétált keresztül. Alig várta a viszontlátás nagy pillanatát. Bár még visszafogta magát, hiszen nem lehetett biztos benne, hogy ugyanarról a vámpírnőről van szó mint akit ő keres. Gyors léptekkel haladt, szinte futott az elhanyagolt kertben. A mellette elsuhanó burjánzó gazak egy hosszú zöldesbarna csíkká mosódtak össze a sebességtől. Aztán hirtelen megállt a hatalmas bejárati ajtó előtt. Becsukta a szemét és fújt egyet. Arcizmait elernyesztette és teljes nyugodt kifejezést erőltetett az arcára. Aztán felemelte jobb kezét, megmarkolta a hatalmas kopogtatót és háromszor odavágta az ajtóra erősített díszes fémlapra. Csak fülelt és várt. Semmi neszt nem hallott bentről. Pár perc után, már nyújtotta a kezét, hogy újra kopogtasson, de ekkor résnyire nyílott az ajtó és egy komornyiknak tűnő egyén lépett ki rajta. André azonnal látta, hogy vámpír. Kissé elmosolyodott, hiszen látszólag tényleg jó helyre jött. A komornyik megszólította:
- Szép jó estét! Ez itt a Rose kastély. Mi járatban errefelé? – kérdezte monoton hangon a férfi.
- Jó estét! – mondta nyugodtnak tűnő hangon André, bár nehéz volt ellenállnia a kísértésnek, hogy ne lökje félre a komornyikot és rontson be a házba. Hiszen ez tényleg Rose birtok. Ez csak Julie lehetett. De nyugalmat erőltetett magára és folytatta a színjátékot. – Én egy bizonyos Julie Rose kisasszonyt keresek. Látogatóba jöttem hozzá. Az unokabátyja vagyok André Rose.
André meglepetésére a komornyik kicsit összébb húzta a szemöldökét és méregetni kezdte.
- Emlékszem Önre Úrfi. De mondhatom igencsak megváltozott az utóbbi száz évben. – mondta a komornyik szemével pásztázva André körvonalait. – Az Úrnőm nem említette, hogy látogatót vár. – mondta lassan az öreg. André kezdett kijönni a béketűrésből.
- Mert nem is tudja, hogy jövök. Én sem tudtam ma estig. A falu fogadójában hallottam, hogy itt él. Gondoltam megnézem, hogy szolgál az egészsége. Szóval kérem, bejelentene az Úrnőjének? – mondta kicsit türelmetlenebb hangon, mint az előbb. Sértette a büszkeségét, hogy egy senkiházi szolgáló megvárakoztatja.
- Rögtön szólok az Úrnőmnek. Addig foglaljon helyet az előcsarnokban. – mondta lassú, monoton hangon az öreg komornyik. És szélesebbre tárta a hatalmas ajtó egyik szárnyát.
- Kérem! – fordult hirtelen ötlettől vezérelve az öreghez. – Ha megkérhetem, ne említse a nevemet. Szeretnék meglepetést okozni az Úrnőjének, ha érti, mire gondolok. – mondta André és bizalmasan odakacsintott a komornyiknak. Csibészes mosoly ült ki az arcára. A komornyik tétovázott egy kicsit aztán gunyorosan elvigyorodott és felemelte a markát André felé, majd várt. André kicsit bosszús lett, de azért belepottyantott a férfi tenyerébe egy kisebb összeget. Az öreg gyorsan zsebre vágta a pénzt és szélesen elmosolyodott, majd meghajolt.
- Így már rendben leszünk Úrfi. Rögtön bejelentem az Úrnőmnek, hogy egy idegen férfi keresi. – mondta ravasz mosollyal. André elégedett volt. Ennyit igazán megért a móka, hogy láthassa riválisa döbbent arcát. Ráadásul a komornyik is sokkal készségesebbé vált, mint az elején. André belépett az előcsarnokba és leült egy fotelba, a szolgáló pedig eltűnt egy mellékajtó mögött. A férfi végre szemügyre vehette a tágas előcsarnokot. Hatalmas volt és pompás. A falakat freskók díszítették. Az oszlopok vörös márványból készültek. A falakon a freskókat falemezek választották el egymástól és mindenhol aranyozott lámpák, gyertyatartók voltak. A Bútorok is hasonló gazdagságot tükröztek. Mindenhol díszesen faragott, néhol aranyozott, bársonnyal bevont párnázott ülőalkalmatosságok, asztalok foglaltak helyet. Andrét elfutotta a méreg. ~Mégis honnan volt erre pénze annak a cédának?~ gondolta dühösen.

Julie azzal csapta el reménytelenül sok szabadidejét, hogy a könyvtárban olvasgatott. Nem túlságosan sietett az éppen aktuális könyve ’kivégzésével’, hiszen rengeteg ideje volt még, arra, hogy kiokosítsa magát a könyvtár tartalmából. Ha egy ember nézett volna a helységben körül, lemondott volna arról, hogy mindet elolvassa, hiszen ehhez egy emberélet kevés lett volna. De Julie vámpír volt és csak 399 éves. Így még legalább 600 év állt rendelkezésére. Emlékezett a napra mikor először járt a hatalmas teremben. Jóleső érzés fogta el mikor a polcon sorakozó könyvek színes kavalkádjára tekintett. Rögtön végig is nézte a címeket és meg volt elégedve. Igazán sok érdekesnek ígérkező olvasmányt talált. Bár volt néhány köztük, aminek már ismerte a történetét. Julie igen szerette a jó sztorikat. Összecsukta a könyvet és újra örömmel nézett végig a tömött polcokon. ~Ennél jobb lakhelyet keresve sem találtam volna.~mosolygott vidáman. Gondolataiból az érkező komornyik rázta fel. Az öreg vámpír megállt Julie előtt és széles karmozdulattal meghajolt. A lány nézte a szolga mozgását. Valószínűleg senki, se élő vagy holt nem mozogna ennyire ügyesen és pontosan, mint Arnold az ő öreg segítője. A komornyik még vele együtt szökött ki a Rose birtokról. Ő és néhány igazán hűséges szolga maradtak vele a klán megsemmisülése után. Igaz, Julie élt a gyanúperrel, hogy csak azért vannak még most is mellette, mert nincs hová menniük. De ez neki nem számított. Ez így volt jó mendegyikőjüknek. Julie várakozón nézett Arnoldra, aki most felegyenesedett és bejelentette:
- Úrnőm! Egy ismeretlen férfi van itt. Azt kérte jelentsem be Önnek! Kíván az Úrral beszélni, vagy küldjem el? – Julie szemöldöke feljebb vándorolt a homlokára.
- Egy idegen férfi keres engem? Nem mondta a nevét Arnold? – kérdezte meglepődve.
- Nem Úrnőm! Azt mondta meglepetést szeretne Önnek okozni. – mondta a komornyik és Julie figyelmét nem kerülte el az öreg arcán villámként végigfutó ravasz mosoly. A lány lemondóan felsóhajtott. Ez biztos egy régebbi szeretője lesz. Végülis nem bánta a dolgot, úgyis kezdett éhes lenni.
- Rendben Arnold! Vezesd az urat a vörös szalonba. – mondta gúnyosan mosolyogva és lerakta a könyvet a mellette álló díszesen faragott kisasztalra. – Egy perc és én is ott vagyok.
Arnold egy szempillantás alatt eltűnt, Julie pedig felsétált a szobájába és átöltözött. Fekete selyemruhát húzott, melynek szűk szabása teljesen rásimult karcsú testére. Elégedetten szemlélte magát a tükörben és gúnyosan mosolygott. ~Egy igazi úrihölgy megadja a módját a vacsorának is!~ nevette el magát a gondolatra. És lassú kecses léptekkel elindult a vörös szalon irányába. Elégedett vigyorral az arcán lépett be a helyiségbe. Elmosolyodott, mikor meglátta, hogy nem tévedett, tényleg egy magas jó testalkatú férfi áll háttal neki a szoba szemben lévő falánál. Látszólag teljesen belefeledkezett a nagy családi freskó nézegetésébe.
Julie már épp meg akarta szólítani, mikor hirtelen csattant a férfi hangja.

André két percet sem várakozott az előcsarnokban. A komornyik máris visszatért arcán ravasz mosollyal.
- Az asszonyom fogadja! – mondta mély meghajlással. – Kérem, fáradjon utánam.
A szolga elindult a bejárattal szemben lévő hatalmas márványlépcső irányába. Ahogy a vörös szőnyeges lépcsőfokokat rótták, André egyre csak gondolkozott. A szolga jobbra kanyarodott egy cirádás boltíves ajtó felé. André kíváncsi tekintettel követte. Egy folyósóra értek és a férfiban az ütő is megállt volna, ha dobogna a szíve. A hosszú helység tele volt arany gyertyatartókkal és cirádás bársonytapéta fedte az összes falat. A puha vörös szőnyeg itt is folytatódott. Méterenként egy-egy hatalmas aranyozott keretű tükör mellett haladtak el. Ahogy egyre beljebb hatoltak a házban, az úgy lett egyre pompásabb. Végül a folyosó végén egy hatalmas faragott faajtón keresztül bejutottak egy érdekes szobába. A falakat vörösre festették, derék magasságig hatalmas faragott falemezek védték a falat. André feje fölött, gyönyörűen megmunkált több részből álló álmennyezet díszelgett, melyről több, hatalmas aranyozott gyertyatartós lámpa lógott alá. A bútorok éppoly pazarul díszített csodák voltak, mint az előcsarnokban, csak itt vörös kárpit borította őket. A parketta olyan fényesre volt suvickolva, mintha gyémánton lépkedett volna. Szemben vele, mesterien kifaragott kandalló állt, ami felett egy hatalmas fa keretes kép foglalt helyet. Természetesen az egyik fő családtag képe lehetett, egy nőé, mellette két kisebb, kerek keretbe foglalt kép lógott. Valószínűleg az örökösöket ábrázolta. A férfi azonnal rájött unokahúga gazdagságának titkára. Gunyorosan elmosolyodott és irányt váltott. A tőle jobbra lévő falon lógó hatalmas családi kép elé állt.
Ebben a pillanatban a háta mögötti mellékajtó csendesen kinyílt. Andrénak nem kellett találgatnia, hogy ki jött be a szobába. Azonnal megérezte unokahúga selymes virágillatát, amit már oly jól ismert a régi időkből.
- Már értem, hogy hogyan építettél fel a semmiből egy egész kastélyt, kedvesem! – nevetett a férfi. Az utolsó szót szinte mézes-mázasan mondta ki. Hallotta, hogy a lány meginog és belekapaszkodik valamibe, hogy el ne essen. Szinte tapintani lehetett Julie döbbent feszültségét. André kuncogni kezdett:
- Hiszen ezek nem a rokonaid Julie drágám! – a hangja csak úgy csöpögött a gúnytól – Nem illik elvenni mások jogos örökségét! Látom, ezt soha nem fogod megtanulni… - az utolsó mondatot, már kissé haragos hanggal mondta. Éreztetni akarta a lánnyal, hogy most már a kettőjük ügyéről van szó. Ezekre a szavakra a lány még feszültebb lett, remegni kezdett, legalábbis André ennek tudta be, hogy a bútordarab, amibe a lány belekapaszkodott csendesen mocorog a csillogó padlón. Aztán tompa puffanás jelezte, hogy a lány lábai feladták és beleesett egy puha fotelbe.
- Te…hogy kerülsz ide? – kérdezte Julie, elhaló hangjában borzalommal. André lassan megfordult és belefúrta a tekintetét unokahúga arcába. Látta a lány szemében az elképedést. Mintha nem hitt volna a szemének. Úgy méregette Andrét, mintha szellemet látna. A férfi erre még szélesebb mosolyra húzta a száját.

-Már értem, hogy hogyan építettél fel a semmiből egy egész kastélyt, kedvesem! – nevetett a férfi. Julie szédülni kezdett. Ez a bársonyosan puha, nyugodt hang emlékeket idézett fel benne a régmúltról, a gyerekkoráról. Gyorsan megkapaszkodott a mellette álló fotel támlájában és a férfire függesztette a szemét. ~Az nem lehet, hogy ő… hogy sikerült túlélnie? ~ gondolta kétségbeesetten. Aztán a férfi újra megszólalt.
- Hiszen ezek nem a rokonaid Julie drágám! – a hang csak úgy csöpögött a gúnytól, de még így is megtartotta gyönyörű, mély, bársonyos csengését. – Nem illik elvenni mások jogos örökségét! Látom, ezt soha nem fogod megtanulni…
Julie már biztos volt benne, hogy ki a férfi, de még nem akarta elhinni. Teste remegni kezdett a felgyülemlett feszültségtől és a lány megadva magát belehuppant a fotel biztonságot adó puhaságába. Egyszerre visszanyerte a hangját.
- Te…hogy kerülsz ide? – kérdezte elhaló hangjában borzalommal. A férfi lassan megfordult. Julie feszülten figyelte a váratlan vendég elegáns mozdulatainak minden részletét, ahogy az lassan szembe került a lánnyal. Julie felnézett a férfi arcára és legszívesebben sikított volna a keserűségtől. Ő volt az, kétség kívül az ő unokabátyja volt az, csak mostanra már vonásaiból eltűnt a kölykös kerekség. Igazi férfivá nőtte ki magát.
- Mégis, hogy lehet, hogy te még életben vagy? – kérdezte holtra váltan Julie. Abban a hiszemben volt egészen idáig, hogy André is meghalt az ostromban. De most itt ált előtte, teljesen egészségesen, ereje teljében. Julie tudta, hogy erősebb a férfi mint akármikor volt. Legalábbis Julie-nél, most sokkal erősebb. A lány érezte, hogy ha a férfi akarná, most rögtön végezhetne vele. De szemlátomást André még folytatni akarta kicsit a bájcsevejt. Nem! Julie képtelen volt most szembenézni a múltjával. Ahogy a férfit figyelte eszébe jutott családjának pusztulása és ettől teljesen elgyengült. Újra érezte azt a mellkasára telepedő hatalmas súlyt, a bűntudatot. Miatta történt minden, az ő gyengesége miatt. Azt is tudta, hogy ha akkor hallgat a férfira, elkerülhette volna a család pusztulását. De nem figyelt André szavaira. Annyira elvakította az unokabátyja felett aratott győzelem mámora és saját sikerének öröme, hogy botor módon képes volt mindenkit lebecsülni. Az volt az egyetlen célja, hogy Andrét még jobban megszégyenítse és sikerült is. De busás árat fizetett érte. És most itt vannak mind a ketten, a bukott uralkodónő és a felfénylő csillag. Az egyik elgyengült a csapástól, a másik pedig megerősödött tőle. Andrét fűti a bosszúvágy és addig nem áll meg míg Julie-t a porba nem tiporja. A lány hirtelen nem látott más lehetőséget, csak a menekülést. Most képtelen lenne szembeszállni unokabátyjával, ahhoz túlságosan is elgyengítették a hirtelen rátörő borzalmas emlékek. Le kell zárnia ezt a beszélgetést és miután összeszedte magát azután folytatnia. De most el kell tűnnie. Hirtelen felpattant a székből és az ajtó felé kezdett hátrálni. Egy pillanatra sem vette le a szemét a férfi gúnyos arcáról.
- Azt hiszem, hogy fáradt vagyok ehhez a beszélgetéshez. Kérlek távozz! Majd hívatlak az egyik szolgámmal, ha kipihentem magam. – már majdnem az ajtónál volt. Hátra tette a kezét és kitapogatta a kilincset, aztán hirtelen megfordult és már nyitotta is az ajtót.

André látta unokahúgán a félelmet, a gyötrődést. Tudta, hogy milyen hatással van a nőre. Valószínűsítette, hogy az emlékek úgy zúdulnak a kifogástalan, karcsú testre, mint a lavina. Nem is kell semmit sem tennie. Elég, ha csak ránéz a lányra és az összetörik. André érezte, hogy sokkal erősebb. Ha akarná, miszlikbe apríthatná minden erőlködés nélkül a törékeny vámpírt, aki előtte állt. De ellenállt a kísértésnek. Nem akarta, hogy könnyű vége legyen, azt akarta, hogy szenvedjen. Kínlódjon úgy, mint ő régen. Nem csak a testét akarta porrá zúzni, hanem a lelkét, a büszkeségét is. Julie kérdésére csak egy gúnyos mosollyal válaszolt. Meg akarta semmisíteni a nőt! Azt akarta, hogy térdre rogyjon előtte és könyörögjön. De ez nem történt meg. A lány felpattanta a székből és rémült arcát Andréra szegezve hátrálni kezdett. A férfi hihetetlen dühbe gurult a lány szavaitól. Méghogy szolgát küldet érte? Mintha még mindig az alattvalója lenne unokahúgának. Mikor a lány hirtelen megfordult és felrántotta az ajtót egy szempillantás alatt ott termett és jobb tenyerével visszacsapta a bejáratot. Bal kezével mindeközben megragadta Julie vállát és egy rántással megfordította. A lány nekilapult az ajtónak és rémülten nézett Andréra. A férfi kezeit a lány feje mellé tette két oldalra, úgy támaszkodott meg. Fejét lehajtotta, egészen közel Julie arcához. Csak úgy forrt benne a harag.
- Nem tudom, hogy miért költöztél ide. Fogalmam sincs róla, hogy mik a terveid. Még! –tette hozzá nevetve az utolsó szót. – De abban biztos lehetsz, hogy megtudom! Tönkre foglak tenni unokahúgocskám. Hamarosan térden állva fogsz könyörögni, hogy öljelek meg. Ezt garantálom! – Mondta nevetve és közben arcát odasimította Julie arcához. A fülébe suttogott tovább. – A kínok kínját fogod megélni és nem lesz kegyelem!
André felegyenesedett és unokahúga szemébe nézett.
- Most pedig elmondod nekem hogy mik a céljaid! – parancsolta. Összpontosított, hogy képességét a lányra zúdítsa. De úgy tűnt, hogy áldozata ellenáll. A vámpír még nagyobb haragra gerjedt.
- Ne merészelj nekem ellenállni! Tudod, erősebb vagyok nálad. Nem tudsz többet legyőzni! Tehát mesélj nekem szépen! – közelebb hajolt, így arca csak pár centire volt a lányétól. Erősebben összpontosított, bár tudta, hogy az ilyen erejű mentális támadás, akár örökre megtébolyíthatja a nőt. De tudni akarta, hogy ellenfele mire készül, így nem foglalkozott vele, hogy akár maradandó károsodásokat is okozhat.

Julie felsikkantott, mikor hirtelen André keze jelent meg mellette és egyetlen mozdulattal visszacsapta az ajtót. Aztán a vállán érezte a férfi hideg, selymes kezét és tudta, hogy elkésett. Már nem tud elmenekülni. Szemeit összeszorította. Nem tudta, hogy mi fog történni. Lehet, hogy a férfi most rögtön végez vele. Erős rántást érzett, ami megpördítette őt és nekicsapódott a háta az ajtónak. Egy szempillantás múlva már André kezei két oldalt az arca mellett voltak, mintegy börtönbe zárva a lányt. Érdekes ravasz szemeit úgy belefúrta a nő tekintetébe, hogy az teljesen ledermedt. Egy pillanatig nem esett le neki hogy mire készül unokabátyja, de aztán megérezte. Olyan volt, mintha menten szétrobbanna a feje a hirtelen fájdalomtól. Az agya csak úgy lüktetett. ~ Nem! Ez nem lehet. Az én agyamba senki nem tud beleturkálni!~ gondolta kétségbeesetten. Látta a fiú szemében az elvakult haragot. Egy pillanatra alábbhagyott Julie fejfájása, de aztán kétszer olyan erősen dübörgött vissza. Még sikítani is képtelen volt. Szemeiből kibuggyantak a könnyek…könnyek….vagy inkább valami más? Vörös volt. A szájából és az orrából is folyt ugyanez a tűz színű valami. De Julie már nem tudta felfogni, hogy mi az. A fájdalom teljesen elvette az eszét. Úgy érezte, hogy beszélnie kell. Hogy minden baját el kell mondania Andrénak. Mindent, amit gondol, amiket tervez. Meg kell osztania a terveit Andréval. Ahogy ezekre gondolt enyhülni kezdett a fájdalom is. A lány teste elernyedt, feje előre bukott, Egyenesen unokabátyja mellkasának.
- Úgy sajnálom! – mondta remegő hangon. – Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire tönkre foglak tenni téged. De nem volt más választásom. Azt hittem megérted, hogy miért viselkedtem úgy ahogy. – hangja távoli volt. Mintha már nem is a testéből szólna, hanem valahonnan messziről a szobába bevilágító teliholdról. Ha ember lenne, akkor ebben a helyzetben zokogott volna. De képtelen volt rá. Ugyanolyan szoborszerű arccal beszélt, mint máskor, bár ezt a férfi nem láthatta, mivel a feje le volt hajtva. Csupán a homlokával támaszkodott a kemény, hideg mellkasnak. Csak hangjának remegése mutatta, hogy mennyire rosszul van. Annyi mindent szeretett volna mondani, de a szavak valahogy megrekedtek félúton a hangszálai felé. Képtelen volt beszélni. Csak állt ott megtörten. Tudta, hogy milyen szánalmasan nézhet ki ebben a pillanatban. Lemondóan elmosolyodott és rekedt hangon sikerült kipréselnie a fogai közül:
- Most nézzétek, az egykor hatalmas uralkodónőt! – hangjából csöpögött a gúny. Tényleg ott tartott, hogy magát parodizálja ki. Büszkeségének híre-hamva sem maradt. Lábai megbicsaklottak, már nem bírták a terhelést. Képtelen volt megtartani a saját súlyát. A fájdalom elmúlt, a mardosó keserűség megszűnt. Mindent elborított a sötétség és ő csak zuhant, de úgy érezte, hogy soha sem fog földet érni.

André minden erejét bevetette Julie-vel szemben, de úgy tűnt a lány ellen hatástalanok a támadásai. Viszont abban biztos volt, hogy rettentő fájdalmakat okoz unokahúgának. ~ Milyen érdekes...másnak sosem okoz fájdalmat, ha kicsit beletúrok az agyába. Úgy néz ki, hogy Julie ellenállása miatt fájdalmakat él át. ~ gondolta döbbenten. Nem tudta, hogy a képessége fájdalmat is tud okozni annak, aki ellenáll neki. Hirtelen valami furcsa érzés járta át. Nem tudta igazán beazonosítani, hogy mi lehet az. De emlékezett rá, hogy régen még gyerekkorában ugyanezt érezte, ha valamiben legyőzte Julie-t. Nem öröm volt. Pont az ellenkezője. Valami mardosó érzés, ami megakadályozta őt abban, hogy elpusztítsa az előtte álló törékeny teremtést. Gondolataiból valami új szín zökkentette ki. Julie szemeiből vér csordult ki, ugyanígy szájából és orrából is kis patakokban csordult végig a piros folyadék az arcán egészen az álláig. André tudta, hogy ez az ő hibája. Elvetette a sulykot. Maga sem tudta miért sokkolt le ennyire. A lány feje előre csuklott egyenesen a mellkasának. Az égővörös hajzuhatag kócosan lógott lefelé. A lány alig hallhatóan beszélt. André szinte fel sem fogta hogy mit, olyan megdöbbentő volt. Hát végül mégiscsak megtört, de milyen áron. Mégis miért állt ilyen erősen ellen a mentális támadásnak, mikor az ilyen brutálisan sújtotta őt? És amit mondott… André nem értette, hogy mégis mire céloz a lány. Hogyan érthetné meg a nőt? Hiszen világéletében utálta. Meg sem próbálta soha megérteni. Miért is tette volna? Az csak akadályozta volna a bosszújában. De most mégis. Meg akarta tudni, hogy vajon mi járhat a vörös fürtös fejben.
- Julie! Nem értem, hogy mire gondolsz! Mondd el! – mondta határozottan, de már nem volt semmi fenyegető a hangjában. Inkább valamiféle kíváncsi tónus tükröződött a hangsúlyában. De a lány már nem érzékelte a valóságot. Gúnyos hangon csak ennyit mondott:
~Most nézzétek, az egykor hatalmas uralkodónőt!~
André teljesen ledöbbent. Ebbe az egy mondatba annyi gúny és fájdalom tolult, hogy az szinte siralmas volt. A férfi teljesen lemerevedett. Fogalma sem volt, hogy a nő mit gondolhat, hogy miért volt ilyen nagy hatással rá ez az egy mondat. Meg akarta kérdezni, de a lány hirtelen megrogyott és elkezdett zuhanni a csillogóra suvickolt parketta felé. A vámpír ösztönösen utánanyúlt és elkapta, aztán az ölébe vette unokahúgát. Julie nem volt magánál. Feje hátra bicsaklott, arcán még mindig ott voltak a piros foltok. Sőt egyre több volt rajta. Még mindig nem állt el a vérzés. André elindult az ajtó felé, amin Julie belépett a szobába. Egy sötét lépcsőházba vezetett. Elindult felfelé a csigalépcsőn. Valami azt súgta neki, hogy az lesz a jó irány. Az első ajtó, aminél kikötöttek egy emelettel feljebb volt. Benyitott rajta és egy hosszú folyósóra lépett ki. Végigsétált rajta, aztán a vége felé észrevett egy ajtót. Sokkal szebben volt díszítve, mint a többi. André elmosolyodott. Szinte biztosra vette, hogy az lesz Julie szobája. Benyitott és úgy tűnt igaza volt. A lakrész hatalmas volt, a zöld, piros, arany és barna színek domináltak benne. A vámpír az ágyhoz vitte Julie-t és lefektette. Betakarta és leült az ágy szélére. A lány arcára nézve valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Újra úgy látta Julie-t, mint gyerekkorukban. Arca most nyugodt volt és olyan szép, mint senki másé. Emlékezett rá, hogy kicsi korukban a lány ugyanezzel az arccal nézett rá mindig. De most volt egy különbség. Akkoriban a lány arcán halvány kíváncsiság tündökölt. Most viszont csak fájdalom és keserűség. Mennyire megváltoztak, és észre sem vették szinte. André újra végignézett a szobán.
- Ezek a színek…- suttogta bele a sötétbe. ~ Arany, a jólét színe, Zöld, a természet színe, Barna a föld színe. Végül piros… a Rose ház színe. Julie hajának is ilyesféle árnyalata van, mint egy jelzésként. ~ Gondolkozott magában a férfi. Vajon mi járhat a lány agyában? Minden gondolatából erre az egy kérdésre jutott. De fogalma sem volt. Vagy inkább csak a lány szájából akarta hallani. Másképp nem maradt volna egész éjjel és nappal az ágy mellett. Átült egy fotelba és onnan nézte a lányt, ahogy aludt. Minden perc órának tűnt. Hallani akarta a magyarázatot! Még pedig azonnal. De tudta, hogy unokahúgának ki kell pihennie magát. Meg egyébként is ki tudja? Lehet, hogy ha feléled, akkor sem lesz már a régi. Mert az a mentális támadás kárt is tehetett az agyában. De a férfi erre még csak gondolni sem akart. Csak nézte a nőt ahogy aludt, míg őt magát is el nem nyomta az álom.

Julie másnap este arra ébredt, hogy minden tagja sajog. Hihetetlen gyenge volt, még az is nehezére esett, hogy kinyissa a szemét. A szoba sötét volt. A plafon feketén bámult vissza rá. Azon gondolkozott, hogy mi is történhetett pontosan. Olvasgatott a könyvtárban és aztán jött a komornyik. Tényleg, neki van komornyikja? Vagy lehet, hogy más volt? Mi is történt ez után? Hiába járatta az agyát képtelen volt rájönni. Erőt vett magán és nagy nehezen felült az ágyban. A szoba nem volt ismerős. Vajon hol lehet? Aztán a halántékára szorította mindkét tenyerét. De hiszen hol kéne lennie? Hol lakik pontosan? Itt? Az lehetetlen, hiszen nem emlékszik erre a helyre! De ha nem itt, akkor hol? Nem emlékszik semmire. Tényleg? Vajon van valakije? Családja? Erre a gondolatra rossz érzés fogta el. Valami megmagyarázhatatlan fájdalom hasított belé. Nem emlékszik! Tényleg, mi is az ő neve? Az lehetetlen hogy nem emlékszik a saját nevére. Kétségbeesetten rántotta le magáról a takarót. Képtelen volt felidézni magában a nevét. Képtelen volt emlékezni bármire is. Kiugrott az ágyból, bár ez pokoli fájdalommal járt és rögtön össze is rogyott, le a hideg padlóra. Hangosan puffant és a fájdalomtól felsikoltott.

André Körülnézett valahogy olyan furcsa volt minden. Az ódon sötét folyosók, a klán történelmét ábrázoló hatalmas falikárpitok. Minden olyan más volt. Aztán rájött a dolog mibenlétére. Nem a hely változott meg, hanem ő. Már nem gyerek szemszögből nézi a helyet, hanem mint egy felnőtt. De hogy lehet, hogy száz év után újra itt van? Végülis teljesen mindegy volt a számára. Elindult a megszokott úton, végig a folyósón és a végén benyitott egy ajtón. Hatalmas szoba tárult a szeme elé. Milyen sokszor rohant ide be gyerekkorában… a megszokott fotelhez sétált és megfogta a támláját. A nő, aki benne ült mosolyogva nézett fel rá.
- Szia, Kisfiam! Mi bánt téged? – kérdezte nyugodt arccal. Olyan ábrázat volt ez, amilyet egy vámpíron se lehet látni. Szeretetteljes. André megkerülte a fotelt és leült édesanyjával szemben.
- Anya! Miért féltek tőled annyira régen, hogy nem mertek minket kidagadni a Rose családból? – kérdezte kíváncsi arccal. Fogalma sem volt róla, hogy miért pont ezt a kérdést teszi fel. De édesanyja csengő hangon felnevetett. Előredőlt és fia összekulcsolt kezére rakta a tenyerét.
- Azért mert hatalmas erővel bírok Drágám! Olyannal, amit nem tudnak megérteni a vámpírok. Olyannal, amitől rettegnek. – mondta mosolyogva. André felhúzta fél szemöldökét. Nem értette, hogy mitől félhet egy erős tisztavérű vámpír. Anyja észrevette fia értetlenségét. Hátradőlt és ezt mondta:
- A Szeretet ereje adatott meg nekem. – mondta fürkésző pillantással. – Fel tudod fogni ennek az erőnek a hatalmasságát és veszélyességét? –kérdezte kutató pillantással. André értetlenül nézet anyjára.
- Szeretet? Miért félnek tőle annyira? Hiszen az nem egy nagy dolog. Az összes többi faj minden tagja birtokolja és nem fél tőle. Akkor meg miért félnek annyira a vámpírok ettől a teljesen hétköznapi dologtól? – kérdezte kétkedve André. De édesanyja megcsóválta a fejét.
- Kisfiam! Nagyon sajnálom, hogy nem érted. Én szeretetet tudok ébreszteni mindenkiben aki körülvesz, és ettől rettegnek a fajtánkbeliek. Mert ez nálunk nem hétköznapi dolog. Egy vámpír nem szeret senkit és semmit, csak a saját érdekeit nézi. Viszont, ha fellángol benne a szeretet, akkor új nagyobb problémák lépnek fel. Már nem fog annyira a hatalom felé fordulni. Sokkal inkább meg akarja majd védeni azt a valakit, akit szeret. Áldozatokat hoz érte és nem tud ártani neki, akármennyire is szeretne. Elbizonytalanodik, és kétségek közé szorul: Mi van, ha nem szeret viszont? Mert ha valakit szeretsz, akkor fontos, hogy tudd, hogy viszontéreznek irántad. – André végre megértette, hogy milyen szörnyűséges hatalommal bírt az édesanyja. De egyben újabb kérdések vetődtek fel benne.
- De anya! Ha ilyen erővel bírtál, miért nem jutattál vele hatalomra minket? Miért kellett apának meghalni? – kérdezte kicsit vádlón. Édesanyja arca szomorúvá vált.
- Kisfiam. Én is érzek szeretetet. Nem tudtam ártani a családomnak. Ők befogadtak minket a bajban, nekik köszönhetjük, hogy nem váltunk földönfutókká, még akkor is, ha csak az erejük bővítése miatt engedtek minket a köreikbe. Mégis, hogy tehettem volna meg velük, hogy elveszem azt, ami az övék. Apád érted halt meg fiam. Azért, mert szeretett, jobban, mint bárki mást miattam. Én adtam neki a szeretetet. De ő ahelyett, hogy boldog perceket töltött volna velünk, a javadat akarta. Azt hogy naggyá válj, nagyobbá, mint ő. Hiába próbáltam lebeszélni a tervéről, nem lehetett. Ezért halt meg. – mondta bánatos arccal. Aztán töprengőn nézett fiára. – Most talán még nem érted a dolgot. De tudod, az én erőm továbböröklődött, és benned van. Ha akarsz, ha nem szeretni fogsz. Tudom, hogy így lesz. – Mondta egyre elhalkulva. André ijedten figyelte el, ahogy édesanyja egyre elhalványul. A végén minden eltűnt, csak ő bolyongott a sötétben. Aztán hirtelen zajra kinyitotta a szemét. Julie szobájában volt. Az ágy felé nézett, de a lány nem feküdt ott. Hirtelen nyögdécselésre lett figyelmes. Felkelt és az ágy túloldalához sietett. Julie ott feküdt a földön. ~ Biztos fel akart kelni és összeesett.~ sóhajtott a gondolatra a férfi. Lehajolt és összenyalábolta unokahúgát, majd visszatette őt az ágyra.
- Nem szabadna még felkelned! Túl gyenge vagy hozzá. Csak annyit szeretnék, hogy beszélj! Utána elmegyek! – mondta határozottan André és kérdőn meredt a lányra.

Julie minden erejét megfeszítve próbálta összeszedni magát és feltápászkodni a földről, de nem ment. Úgy érezte, mintha a tagjai ólomból lennének, így kisvártatva feladta a próbálkozást. Csak feküdt a földön mozdulatlanul, mint egy hulla és szánalmasnak érezte magát. Aztán egyszer csak a látóterébe került két cipő. Ki lehet az? Talán a komornyik féle akárki, akire emlékszik halványan? Érezte erős kezek emelik a magasba, úgy mintha nem is lenne súlya, aztán visszatették az ágyra. Felnézett a férfi arcára. Nem a komornyik volt. De akkor ki a csuda? Halványan derengett neki az idegen arcszerkezete, de nem tudta volna megmondani, hogy honnan ismeri. Azt sem tudta megmagyarázni, hogy miért lett hirtelen mérges, ahogy a férfit kémlelte. Nem volt neki szimpatikus. Tudta, érezte, hogy tartania kell tőle, mert az előtte ülő személy nem barát. Sokkal inkább ellenség. Aztán a férfi, parancsoló stílusban előadta, hogy Julie-nak nem kéne felkelnie, és hogy beszéljen, aztán elmegy. De a lánynak fogalma sem volt róla, hogy mit kéne mondania. Ráadásul, ha tudta volna, akkor sem mondott volna semmit, mert egyáltalán nem bízott a kérdezőben. Ráadásul maga is meglepődött rajta, hogy mennyire sértő a hangnem, amiben hozzászóltak.
- Ide figyeljen! Fogalmam sincs róla, hogy ki maga és éppen ezért azt sem tudom, hogy mit kéne elmondanom. De ha eszembe jutna, akkor sem mondanék semmit, amíg nem vesz vissza a stílusából! – mondta mérgesen. A férfi intelme ellenére minden erejét megfeszítve próbált felülni, hogy szembe kerüljön a parancsolgatóval.

Andrénak elállt a lélegzete is mikor ráeszmélt, hogy a lány nem emlékszik rá. Vajon tényleg igaz, vagy csak megjátssza magát? Az utóbbiban igencsak kételkedett a férfi. Túlságosan is jó érzéke volt hozzá, hogy megállapítsa, ha valaki színészkedik. Bár Julie esetében sose lehetet biztos semmiben. De ezúttal úgy tűnt, hogy tényleg nem akarja becsapni a férfit. Valóban nem emlékezhetett semmire. André nem is nagyon csodálkozott rajta, az előző esti mentális támadása után. A lány arcára nézve látta, hogy az előző este kifolyt vér most rászáradt a lány hófehér arcára. Elég lehangoló látvány volt. A vámpír sóhajtott egyet és körülnézett. A bejárati ajtó melletti sarokban volt egy ajtó. Felállt és odasétált, majd benyitott. Ahogy gondolta, fürdőszoba volt az elé táruló helyiség. Besétált és keresett egy alkalmas mosdószivacsot. Kicsit megvizezte, lekapott egy törölközőt a polcról és visszasétált a szobába. Leült a lány mellé az ágyra és mit sem törődve a nő reakcióival elkezdte lesikálni az arcáról a rászáradt vért. Nem volt a gyengédség mintaképe, így egyik kezével megfogta a lány tarkóját, a másikkal pedig dörzsölni kezdte a márványsima arcot.

Julie-nek sikerült kis idő múlva nagy erőlködések közepette felülnie, de a férfi addigra már eltűnt. Julie értetlenül meredt arra, a helyre, ahol még az előbb az ismeretlen ült. Talán képzelődött volna? Nincs is itt senki csak a sérült agya játszadozik vele. A választ a víz csobogása adta meg egy sarokból nyíló kis ajtó mögül, ami most félig nyitva volt. Nem sokkal később kirobogott rajta a férfi és megint ott ült az ágyon. Megragadta Julie tarkóját, hogy legyen támaszték és stabilabban vegye a dörzsöléssel járó nyomást. Julie megpróbálta eltolni magától mosdatóját, de hiába tuszkolta gyenge karjaival a kemény, stabil mellkast, a férfi megállíthatatlanul sikálta. Végül a lány izmai adták fel előbb, fáradtan roskadt le a keze maga mellé és hagyta, hogy a férfi rendbe tegye. Ekkor kezdett el a szivacsra fókuszálni. Nem kellett sokat gondolkodnia azon, hogy mit szedhet le a szivacs az arcáról. A fehér mosdóeszköz, már csupa barnás-bordószínű volt, véres. Alvadt vér volt az arcán, nem is kevés. Felemelte a kezét újabb erőfeszítések árán és a hajába túrt, az is tele volt összeragadva megkeményedet bogokkal. Vajon mi történhetett vele? Megsebesült? Vagy ez nem is az ő vér? De akkor kié? De nem gondolkodott sokat rajta, mert megérezte, hogy iszonyatosan éhes. Az idegenre nézett és közölte vele a tényt.
- Nagyon éhes vagyok! Kérlek, fejezd be, és keríts nekem valami ehetőt. – mondta a lány enyhe könyörgő stílusban.

Ahogy unokahúgára nézett, valami kellemetlen érzés fogta el. Úgy érezte, hogy mindent megtenne, csak ne lássa ilyen állapotba a lányt. Akármit, csak gyógyuljon meg. De mégis mit tehetne? A lány közben André mellkasára szorította kezeit és megpróbálta ellökni magától. Olyan gyenge volt, hogy André először nem is vette észre, hogy unokahúga mit csinál. Julie Foggal-körömmel próbált védekezni a tisztogatás ellen, de André oda sem figyelt rá. Végül a tiltakozó feladta és kezei teste mellett találtak nyugalomra. André végre befejezte a tisztogatást és Julie arcát fürkészte. Nem látszott rajta semmi, se seb, se folt. Olyan volt, mint mindig. Aztán egyszer csak a lány kérlelni kezdte Andrét, hogy hozzon élelmet.
- Julie! Ide nem hozhatok kaját, mert kitiltanak minket a városból. – mondta, de aztán végignézett a lányon. Nem igazán volt olyan állapotban még, hogy vadászni menjen. André felsóhajtott. ~ Végülis, ha elmegy egy közeli kis településre és onnan hoz ennivalót, akkor nincs semmi gond. Ráadásul senkinek sem kell tudnia róla. Tényleg! A vértől erőre kap majd Julie is! Lehet, hogy meggyógyul tőle! ~ Gondolkodott magában a vámpír.
- Várj meg itt! Mindjárt visszajövök a vacsoráddal. – mondta felélénkülve. Aztán végignézett a lányon. – Meg hozok valami orvosságot is! – tette hozzá és már el is tűnt az ajtó mögött. Végigsuhant a házon és elhagyta a kastélyt.

Julie-nak még levegőt venni is alig volt ideje a férfi olyan gyorsan teremtette le, hogy nem ehet itt. De miért nem? Hiszen nagyon éhes. Miért tiltanák ki őket egy kis vacsora miatt a faluból? Szóval egy faluban vannak. De aztán szinte azonnal meggondolta magát a férfi és elrohant. Hihetetlen gyors volt egy szempillantás alatt becsapódott mögötte az ajtó. Julie Összeszedte az erejét. Úgy érezte már sokkal jobban van. Óvatosan megfordult és letette a lábait a földre, majd kikászálódott az ágyból. Lassan és óvatosan, nehogy megint összeessen. A fal mellet és a bútorokba kapaszkodva elindult a szoba másik végében lévő tükör felé. Arra sem emlékezett, hogy, hogy néz ki. Végre elért a kiszemelt ponthoz. Végigmérte hasonmását. Zilált vörös hajába beleszáradt a vér és valamiért fekete gyűrött koktélruha volt rajta hálóing helyett. A lány elhúzta a száját és lekapta magáról a ruhát. De megint rosszul mozdult és érezte hogy dől. Szerencsére egyenesen egy fotelba. Ott maradt egy kis ideig még újra össze nem szedte magát, aztán újra elindult kapaszkodva, a sarokban lévő ajtó felé, amin az előbb a férfi kihozta a szivacsot, hogy megtisztítsa. Le akart fürödni. Piszkosnak érezte magát. Végre odaért és benyitott a fürdőbe. Lassan odabotorkált a kádhoz és megnyitotta a csapot. Lehúzta a fehérneműit is és beleült a már összegyűlt vízbe. Mikor már egészen a nyakáig ért elzárta a csapot. Feküdt egy kicsit, aztán elkezdett mosakodni. De nagyon megerőltető volt számára ez a kis út. Így nemsokára elaludt a nyugtató forró vízben.


// Játék Vége //

Egy közönséges halandónak csak röpke másodperceknek tűnhetett volna míg a két vámpír az elhagyatott kastélyhoz ért, de Andrénak óráknak hatott. A hatalmas bejárati ajtó elött letette a lányt, közben a másik kezével már verte is a kopogtatóval az ajtót.
-Gyerünk már te lusta vén trottyos!!! - mondta indulatosan. Épp ebben a másodpercben lassú nyekergéssel résnyire nyílott az ajtó. A komornyík lesett ki rajta, majd mikor meglátta Andrét furcsa kárörvendő mosoly ült ki arcára.
- Jó estét uram! - mondta miközben kitárta az ajtót. - Az asszonyom már nagyon várta Önt. - mondta mély meghajlással.
- Azt gondoltam. - mondta André és elhúzta a száját. Unokahúgára gondolt, aki vélhatőleg öntudatlanul hever az ágyában.
- Kérem kövessenek. -mondta a komornyik és elindult fel a széles lépcsősoron. André fejével intett Evangelinnek, de csak akkor nyugodott meg teljesen mikor az ajtó a komornyik kézlendítésére bezárult.

A hatalmas ódon kastély ajtajában letette a lányt, majd idegesen bezörgetett.
"Hol vagyunk? Én nem itt lakok. Bizonyára ő lakik itt."
Kitárult a hatalmas ajtó. André türelmetlenül váltott pár szót azzal a személlyel aki kitárta a bejárat hatalmas szárnyait, majd belépett.
Evangelin bátortalanul lépett utána. A kapuszárnyak hatalmas dörrenéssel zárultak be mögötte. A hangra akaratlanul is összerezzent.
Végigjáratta tekintetét a helységen, majd megakadt a pillantása Andrén.
-Köszönöm.-s lehajtotta a fejét.
Kissé szégyellte gyengeségét. Eddigi élete során erősnek és függetlennek érezhette magát. Mióta ide érkezett minden megváltozott.

Ahogy a komornyik után lépkedett a pazarul díszített aranyozott, ezernyi gyertyával megvilágított emeleti folyóson csak ennyit válaszolt a lánynak.
- Sose köszönd! Ne tévesszen meg ez a luxus és kényelem! Nem a paradicsomba hoztalak, hanem egy farkasverembe. De mégis, úgy gondolom, hogy ez az egyetlen hely, ahol valamilyen szinten biztonságban lehetünk. - A komornyik egyenesen a vörös szalonba vezette őket. "Itt valami nem stimmel!" gondolta André. Nem értette, hogy miért nem aunokahúga szobájába mentek. Talán azért, mert van itt egy kívülálló is? A komornyik szélesen meghajolt és így szólt:
- Kérem várjanak itt. Úrnőm még gyengélkedik, - itt éles, rosszalló pillantást vetett Andréra. - Mindjárt bejelentem Önöket.- mondta és eltűnt az oldalajtón.

Követte Andrét a pazar helységen át. Bámészkodott min egy kisgyermek. A szoba ahova vezették őket a vörös minden árnyalatában pompázott. Kifinomult vámpírszemei csak úgy vibráltak.
-Biztonságban. Remek. Félnem kell mióta itt vagyok.
"Bátorság, hamar minden a régi lesz meglásd."- kissé kételkedett ezekben a gondolatokban. Ennek ellenére nyugtatóan hatott rá a gondolat van aki vigyázza, támogatja.

Julie majdhogynem szétrobbant a dühtől ami benne fortyogott. Elaludta a fürdőkádjában és mikor felébredt, már megint ugyanolyan volt mint korábban. Erre a gondolatra fennhéjázó büszkeség töltötte el. Mindig is dícsérték gyors öngyógyító képességéért. De aztán újra eszébe jutott az a megálazó dolog, hogy unokabátyja elbánt vele. Mérgében odafutott az asztalhoz és egy méregdrága vázát odavágott a falhoz.
- Csak kerüljön még egyszer az utamba! Esküszöm bosszút állok! - kiabálta magából kikelve. Ekkor kinyílt az ajtó és komornyikja lépett be a szobába. A nő tekintetét nem kerülte el a kaján vigyor ami alkalmazottja arcán ült.
- Mit vigyorogsz te nyomorult? - rivallt rá. A komornyik mélyen meghajolt.
- Úrnőm! Látogatói vannak. Unokabátyja és egy hölgy várakozik a vörös szalonban.
Julie hisztérikusan felnevetett, majd szinte fellökve a komornyikot kivirharzott a szobából és egyenesen a vörösszalonba rohant. Berúgta az ajtót és egy szempillantás múlva már markában érezte unokabátyja torkát. Nekilökte a meglepődött Andrét a szemközti falnak, és tels erejét ráküldte. Azt akarta, hogy a férfi rettegjen.

André hallotta, hogy sietős léptekkel közeledik valaki. Talán a komornyik jött vissza, hogy felkísérje őket Julie szobájába. Elővette zakója belső zsebéből a varázsszert, ami gyógyír volt Julie bajára. De a vörös szalon ajtaja szó szerint berobbant és a következő pillanatban a férfi már a falnak szorulvaállt, unokahúga a torkánál fogva nyomta az egyik képkeretnek. Aztán hirtelen hihetetlen fájdalom hasított André fejébe. Tudta, hogy Julie alkalmazni próbállja rajta a képességét. A ködösítés egyik hátulütője, hogy ilyen erő támadás kivédésénél elég fájdalmas használni és agyi károsodásokat is okozhat. André ezt egy életre megtanulta. Hiszen pont ezt tette Julie-vel előző éjjel. De azt álmában sem gondolta volna, hogy a lánynak ilyen gyors a regenerációs képessége. Nem véletlenül az első számú vetélytársa. André jobbnak érezte, ha kikapcsolja a ködösítést. Ezt ítélte meg a kisebb rossznak. De ahogy megtette már meg is bánta. Rettegés futott végig testében. Olyan hihetetlen félelem amilyet még soha nem érzett. Elkerekedtek a szemei és remegve összeroskadt. Kezeit védekezőn emelte maga elé.
- Julie! Kérlek! Hagyd abba! - nyöszörögte.

A szalon ajtaja recsegve adta meg magát az erős lökésnek és abban a pillanatban egy nő rontott be a terembe. Egyenesen André torkának ugrott, kérdés nélkül a falnak szorította. Rettenetes harag izzott szemeiben. A férfi csak nehezen tudta kipréselni magából szavait.
Evangelin letaglózva bámulta a két vámpír közötti történést. Nem szól.
"Rossz fát tettünk a tűzre? Rossz kisfiú, csúnya André." - gondolatai kuncogásra késztették.
Ha csak rövid időre is, de érezte kezd visszatérni valódi önmaga.

Julie őrült módjára felnevetett.
- André! Féltél, hogy méltóképpen hálálom meg a multkori kis csomagodat? Kikapcsoltad a ködösítést? - sikonyálta nevetés közben. Aztán leguggolt, gyengéden végigsimított a férfi arcán és anyáskodó arccal magához ölelet. André fejét simogatta és csitítólag mondta.
- De hiszen te rszketsz! Ó drágám! Csak nem félsz? - kérdezte és gúnyos mosollyal a földre lökte a férfit. Csak ekkor nézett körül a szobában. Meglátta a nőt aki furcsa kárörvendő mosollyal állta nem messze tőle. A lány odasétált hozzá.
- Szép jó estét! Julie Rose vagyok. Bár ha ide mertél jönni akkor gyanítom tudod hogy ki vagyok. - mondta rosszallóan. Sértette, hogy a nőnek jó kedve van. Julie nagyon jól érezte. Zavarta a dolog így a lány felé is küldött egy enyhe félelemhullámot, csak hogy tudja kivel van dolga.

André a rettegéstől valósággal megbénult. Aztán Julie magához ölelte és kigunyolva a férfit megsímogatta a fejét. Olyan furcsa érzés tört utat benne a félelem mellet. Valami megmagyarázhatatlan. Még sosem volt ilyen közel a lányhoz. Talán a heveny gyűlölet lenne? André nem tudta volna megmondani, hiszen nem ő uralkodott az érzelmei felett. De ekkor unokahúga ellökte őt és Evangelinhez fordult. André tudta, hogy nem lesz gyengéd most Julie a lánnyal. Mindenkit kitölti a haragját. A dürohamairól volt híres már régen is. Nehézkesen feltápászkodott és Odabotorkált a tisztavérű rokonához. Megfogta Julie karját és magához fordította. Harcolt a félelem ellen.
- Julie! Hagyd őt békén! Nem ártott neked semmit. Kérlek fejezd ezt be! - mondta remegő hangon. - Beszélnünk kell!

Julie érezte, hogy unokabátyja erős rántással maga felé fordítja. Dühödten nézett a férfira, aztán leolvadt a mosoly finom kis arcáról. A férfi most komoly volt. Julie - mint mindig - most is meglepődött rajta, hogy André milyen erősen tud küzdeni a képessége ellen. Szinte hihetetlen volt, ha a lány nem érzi, hogy az erős kéz ami még mindig a karját szorítja remeg, akkor azt hitte volna, hogy nem hat rá a képessége. Julie most már kicsit nyugodtabb volt. Ha csak egy kicsit is, de meg tudta kínozni a férfit aki vétett ellene. De most már érdeklődés csillant a szemében.
- Mégis mit akarsz beadni nekem? Mi lenne olyan fontos, hogy mindkettőnket érintsen? - kérdezte cinikus hangon és kirántotta a karját André markából.